Júliusban teljesen máshogy tekintettem a futásra, mint a félmaraton utáni hetekben, hónapokban. Félmaraton után ugyanis úgy éreztem, hogy semmi sem állíthat meg. Többet, gyorsabban, jobban akartam futni, kicsit a futás köré építettem a napjaimat. Runkeeperen napi szinten ellenőriztem a teljesítményemet, az időket. Emellett erősítő edzésekre jártam, hogy még jobb legyek. És tényleg jobb lettem, rengeteget fejlődtem két hónap alatt. Elkapott a gépszíj. Az élet minden területén próbáltam tökéletesebbnél tökéletesebbre törekedni. Túlóra, plusz foglalkozások, plusz edzések, plusz a trutyi angol időjárás és a borzasztó frontérzékenységem. Szóval júniusra kifáradtam. Nemcsak testileg, hanem lelkileg is. Június egy furcsa hónap volt. Nem találtam a helyem, legtöbbször némán figyeltem a világot, a viharokat, az esőt, a jóság hiányát, a káoszt. Június csöndben telt, egy zavaró, frusztráló csöndben. (Hová tűntél, Június?)
Aztán jött a július, új hónap, új események, új barátságok, beköszöntött az angol nyár, az én lelkem pedig kivirágzott. Hallgattam a belső hangra, pihentem, figyeltem magamra. Aztán felvettem a futócipőmet, de a saját elvárásaim helyett csakis a szabadság érzéséért futottam. Hiányzott, hát hogyne hiányzott volna ezután a frusztráló időszak után. Futottam, kocogtam, zenét hallgattam, dúdoltam, néha megálltam sétálni, megcsodáltam a virágzó természetet, magamba szippantottam a naplemente illatát. Visszatértem. :)
Rám talált a tökéletes futótárs is, aki hasonló tempóban fut, hasonló céllal, mint én. Futunk a futás öröméért, futunk, mert ilyenkor szabadok vagyunk. Közben figyeljük a világot, az elhaladó embereket, hallgatjuk a másik történetét, rácsodálkozunk a naplemente színeire. A sport csodákra képes, mondtam én mindig is.
Egyre többen csatlakoznak a munkahelyi futóklubhoz is. Olyan sokan, hogy külön kezdő csoportot kellett indítanom. Nincs is jobb érzés annál, amikor olyanok szeretnének futni, akik már régóta vagy sosem sportoltak. Mert láttak futni, látták mennyi energiám van. :) Természetesen velük nem csapunk rögtön a lecsóba. Lassan, kíméletesen építjük a heti adagot. Először tempósan gyalogoltunk, majd a gyaloglásokba beépítettünk 90 másodperces kocogásokat is, amit hetente növelünk. Ma csillogó szemmel jött az egyik lány, hogy elment kocogni a hétvégén is. Annyira meghatott, hogy megosztotta velem ezt a büszke pillanatot. Büszke volt magára, hogy volt kitartása elindulni a kanapáról, feladni az eddigi egészségtelen életmódját és már alig várja, hogy pár hét múlva megállás nélkül fusson pár kilométert. És tudom, hogy sikerülni fog neki, ahogy a másik két munkatársamnak is. Láttam a szemükben és büszke vagyok rájuk. Örülök, hogy egy ilyen úton asszisztálhatok. Ott haladok mellettük, bíztatom őket. Látom, ahogy hétről hétre fejlődnek, egyre többet mosolyognak, egyre jobban érzik magukat.
És hogy én most egy kicsit lassabban futok, mint két hónapja? Nem érdekel. Mert kaptam valami egészen mást, valami sokkal fontosabbat. A sebesség meg majd visszajön idővel. :)
Látod, ilyen csodák történnek velem mostanában. A sport csodákra képes, mondtam én mindig is.