Egy esős csütörtöki reggelen az angol fiú kigondolta, hogy elég volt a várakozásból, ma este -ha törik, ha szakad- felteszi a Nagy Kérdést annak a magyar lánynak, akivel öt és fél éve osztja meg az életét. Ez a fiú hat éve felült a repülőre, hogy Magyarországra utazzon, ahol cserediákként töltött pár hónapot. Előtte ugyan nem sokat hallott az országról, de hamar a szívébe zárta a pálinka, a lángos és a gulyás hazáját. Sok szép emléket, magyar kifejezést és barátot szerzett a majd egy év alatt, hazautazásokor pedig egy magyar lány szívét is magával vitte a repülőn. A lány otthon maradt, hogy befejezze az egyetemi teendőket, a fiú pedig szintén tette a dolgát. Keményen dolgoztak azért, hogy legyőzzék a távolságot. A fiú minden nap kézzel írott levelet és angol teát küldött a lánynak, esténként pedig virtuális jóéjt-puszi társaságában álomba szenderültek és visszaszámolták a napokat, amikor legközelebb találkozhatnak. Ez a nap végre eljött, a lány felült a repülőre és hátrahagyott mindent. Ekkor egyetlen törött bőrönddel utazott, amibe belepakolta az addigi életét. A fiú kitakarított minden zugot a lány érkezése előtt, azt szerette volna, ha otthon érezné magát abban a pici szobában, ahol először laktak. Nem volt sok mindenük; pár négyzeméter egy nyirkos angol házban, egy rossz matrac, ami mindig leengedett az éjszaka közepén, egy rózsaszín viziló, ami még mindig velük lakik és egy hatalmas adag szeretet. Időközben elköltöztek, sikerült egy mini garzont bérelniük, ahol nem kellett lakótársakkal osztozni, munkába kezdtek és együtt elindultak a felnőtté válás rögös útján. A több évnyi spórolás és munka meghozta a gyümölcsét, sikerült lefoglalniuk álmaik lakását, ahová kilenc hónapnyi várakozás után beköltözhettek. A szobák üresek voltak, de mégis tele élettel és szeretettel. Hónapok alatt otthonná teremtették ezt a majd 60 négyzetmétert, jöttek-mentek a vendégek, ők pedig boldogok voltak. Boldogabbak, mint valaha.
Július 20-án egy hatalmas vihar után este 5-kor végre kisütött a nap.
- Nézd csak, ez a napfény minket hívogat! - írta a lánynak, aki épp a munkából tartott hazafelé. - Menjünk piknikezni!
A lány fáradt volt, de mivel elég ritka a meleg, nyári napok száma Angliában, rábólintott az ötletre. Kimentek a kedvenc parkjukba, hogy egy csendes helyet keresve lepihenjenek és átbeszéljék, hogy kivel mi történt aznap. Sütkéreztek, viccelődtek, a fiú pedig megkérdezte a lánytól, hogy ugye majd mindig együtt maradnak?
- Ugye a feleségem leszel?
- Igen, persze, tudod majd egyszer összeházasodunk. - A lány nem vette a lapot.
A fiú megkomolyodott, elővette a fehér dobozkát a zsebéből és megkérdezte:
-Akkor a feleségem leszel?
A lány természetesen Igent mondott, hiszen ő már az első hetek után tudta, hogy ez az angol fiú -akinek a beszédét akkor még nem is értette rendesen- a férje lesz egy napon. Abban az Igenben benne volt az öt és fél év minden örömteli és nehéz pillanata; az első találkozás, a reptéri búcsúk, a közös sütések, a fogkrémen való veszekedések, az esti puszik és a hatalmas ölelések halmaza.
Az első öt és fél év és a többi életünk végéig...
Ez pedig az a csodaszép gyűrű, amit a fiú a lánynak adott szerelme jeléül.
(saját kép)
KAPCSOLÓDÓ OLDALAK