Kicsit jól eltűntem a novemberi ködben, de most úgy érzem, hogy ideje megint írnom. Nem volt inspirációm, valahogy belesüppedtem a mindennapokba, teljesen átlagosnak éreztem magam. Fura ez. Olyan közömbös volt minden. Talán a novemeberi szürkeség, a hideg, az átmenet a tél és az ősz között ezt művelte a lelkemmel? Hiányzott a szenvedély, ami éltetett minden nap. Szenvedély apró dolgok iránt. A reggeli kávé illata, a munkám, a futás, a közeledő karácsony, a vega szenvedélyem, egy nagy piros alma, a leveseim, az edzések, a balett, az emberek körülöttem, az apró boldog pillanatok. Nem éltettek. Elvégeztem a feladataimat, mint egy robot. Felkeltem, munkába mentem, dolgoztam, elmentem edzeni, majd este a tévét nézve vasaltam vagy mosogattam. És ez így ment majd egy hónapig. Elkezdett nagyon frusztrálni. És akkor eldöntöttem, hogy visszanyerem a régi önmagamat. Ugyan hogyan? Persze, hogy futással. Múlthét pénteken hajnalban nekiindultam. Nem is tudom, hogyan történt, mert az egyik pillanatban még a pizsamámban fészkelődtem az ágyban, majd egyszer csak a sötét utcákon találtam magam egyedül, hangos zenével a fülemben. Nem érdekelt, hogy mi történt, csak futni akartam vissza az életbe. Azt hiszem, hogy az volt a fordulópont, az élmény, ami visszabillentett abba, az életbe, amiben imádtam létezni. Amikor hazaértem, még mindig sötét volt, még mindig aludt a város. Lezuhanyoztam, majd elindultam a dolgomra. Nem történt semmi világrengető, de valahogy mégis más volt minden. Ráérős reggelit készítettem finom kávéval, rámosolyogtam emberekre, akik visszamosolyogtak, köszöntem a reggeli megszokott arcoknak a buszon, hatalmas élvezettel rágcsáltam az almám, daloltam a laborban...jelentem visszatértem minden kis mániámmal, boldogságommal, energiámmal együtt! :) Azóta pedig decemberbe léptünk, én pedig nagyon várom az új évet minden új kihívásával és kalandjával együtt.
I run no to escape life, but for life not to escape me.