A történetem pedig már Angliában folytatódik, ahová 2013 februárjában költöztem ki először 4 hónapra. Olyan gyorsan történtek az események ebben az évben, hogy szinte fel sem fogtam a kiköltözés jelentőségét és súlyát. Tettem a dolgom, hiszen az volt rengeteg. Hatalmas káosz volt az élet, de amolyan rendezett káosz. Ekkor voltam végzős a mesterképzésen és úgy döntöttem, hogy Angliában szeretnék tölteni pár hónapot, hogy több esélyem legyen később egy külföldi munkára. Elég komplikált volt a kinti kutatómunkát az Erasmus irodában elfogadtatni úgy, hogy ne csússzak egy félévet sem. Így hát be kellett sűrítenem a két félévet egybe. Letudtam a végzéshez szükséges krediteket, befejeztem a magyar diplomamunkámat és a kutatómunkát, angol kurzusra jártam, mert a tudásom kicsit foghíjas volt. (Egyébként itt említeném meg a debreceni MySchool nyelviskolát, ahová Anglia előtt jártam, mert szuper, személyre szabott felkészítést kaptam a lányoktól.) Szóval egy pillanatra sem álltam meg. A kiköltözés előtti napokban még konferenciáztam, aztán beleszuszakoltam az életemet a kis rozoga bőröndömbe és felültem a gépre. Irány Anglia! "Akkor én most elköltözöm és nem tudom, mi lesz."
A repülőn kezdtem el felfogni, hogy mi is történik. A szüleim kivittek a debreceni repülőtérre és sosem felejtem el ahogyan összeszorult a szívem, amikor visszapillantottam a biztonsági kapuknál. Az egész repülőutat végigsírtam. Több hónapnyi fáradtság, szomorúság, félelem és lelkiismeretfurdalás volt a könnyeimben. Ott valahol Európa felett volt egy kis időm ücsörögni és gondolkodni. Hirtelen hatalmas súlya lett a lelkemnek. Egyrészt lelkiismeretfurdalásom volt, mert otthagytam mindent. A családomat, a barátaimat, az otthonomat, az egész addigi, megszokott életemet. Egy bőröndnyi lét, ennyi lennék? Másrészt pedig félelmetes volt az egész szituáció. Be tudok majd illeszkedni? Én, aki sosem illeszkedett be igazán sehová sem... Elfogadnak majd? Találok majd barátokat? Jó lesz ez nekem? Mit akarok én egyáltalán?
Most, évek múltán már úgy érzem, hogy igen, megérte. De akkor ott a levegőben semmi sem tűnt biztosnak. Aztán földet értünk. Emlékszem, hogy mindenki rohant, nem értettem a brit akcentust, minden drágának tűnt és hideg volt. Amikor a lakásba értünk, akkor már sötét volt, mindenki aludt. Csak annyit tudtam, hogy rajtunk kívül még 4 másik emberrel osztjuk meg a régi, kicsit romos házat. Nem volt tökéletes, de legalább végre együtt lakhattunk a Másik Felemmel. Emlékszem, hogy mennyire fáztam, egész éjszaka remegtem, aztán reggel nagy fáradtan besétáltunk a campusra. Elmúltak a kétségeim, megláttam az egyetem épületét és kisütött a nap. Regisztráció után bemutatták a labort, a munkatársakat és a kis dolgozósarkamat. Kaptam saját bögrét, mindenki mosolygott és elképesztően kedves volt. A napjaim nagy részét a laborban töltöttem, ahol tumoros szövetekkel dolgoztam és nagyon tetszett a laborok felszereltsége, a dolgozók segítőkészsége és úgy éreztem, hogy megbecsülnek. Sokat dolgoztam, hiszen írnom kellett még egy szakdolgozatot angol nyelven, de volt időm kicsit felfedezni Angliát. Annyira más volt minden az otthonhoz képest. Az első pár nap után a következő tényeket állapítottam meg és jegyeztem fel:
- Az angolok naponta literszámra isszák a tejes teát. Ezzel kelnek és fekszenek.
- A kamillateára rá van írva, hogy ezt tej nélkül kell inni. (Ezen még mindig elmosolyodom.)
- Háromszög alakú szendvicset és csipszet esznek ebédre, amit teljesen horrorisztikus áron árulnak a boltokban.
- Az angol ételek nagy részének semmi köze a megfelelő és kiegyensúlyozott táplálkozáshoz. Valószínűleg ezért is sokkal több a túlsúlyos.
- Minden be van csomagolva, majd dobozolva, majd megint becsomagolva, teljesen fölöslegesen.
- Az angolok nem értenek a csapokhoz. A forró és a hideg csapok teljesen el vannak szeparálva. Tehát vagy nagyon forró vagy nagyon hideg vízzel mosok kezet. Nincs langyos.
- A lámpák kapcsolója fordítva van. Ami nálunk fent, itt lent.
- Mindenki elképesztően udvarias és mindenki bocsánatot kér mindenért és megköszön mindent. Még ha nincs mit megköszönni, akkor is! (Arra később jöttem rá, hogy ha te nem így teszel, akkor te bunkó vagy.)
- Az angolok megkérdezik, hogy hogy vagy, de nem várják meg a választ.
- Az angolok szeretnek sorban állni. Egyenes sorban szállnak fel a buszra is és sosem tolakodnak.
A négy hónap alatt egyébként nem sikerült életre szóló barátságokat kötnöm, sőt számomra az Erasmus ténylegesen kemény munkáról szólt, nem pedig a bulizásról. Hazatérve le kellett még államvizsgáznom, majd megtervezni az egyetem utáni életemet, hiszen ekkor már csakis Angliában gondolkodtam. Nehéz időszak következett, de ez a folytatásban kiderül.. :)
És akkor pár kép Guildfordból:
A munkatársaimmal az utolsó napon.