Volt egy online naplóm régebben a b13 platformon, ami ugyan már nem aktív, de szerencsére hellyel-közzel sikerült elmentenem. A naplóm, a szárnnyal futásom, mielőtt 3 éve Angolföldre léptem. Most úgy döntöttem, hogy egy kis időutazást tartok és néha-néha megosztok egy kis darabkát belőle. Az első ilyen kocka 2013 szeptemberéből való, amikor is lezárult a csereprogramom, megszereztem a mester diplomámat és megkezdtem az álommunkám hajhászását, miközben kávét szolgáltam fel reggelente. Sokan próbáltak meggyőzni arról, hogy nem fog sikerülni, mert nekik sem sikerült. Azt hiszem, hogy nagyon jól tettem, hogy nem adtam fel. Ez volt egyébként a blog lezáró posztja. Azóta eltelt majd 3 év, életem legkalandosabb évei, amit hihetetlen nagy kihívás lenne összefoglalni. Egyszer talán megteszem. :) Az álommunkát megtaláltam, azóta pedig hihetetlen ütemben fejlődik az életem. Na de lássuk az akkori szárnyalást:
"Tehát most itt vagyok. Februárban bepakoltam az álmaim, beszuszakoltam az életem a rozoga, szakadt bőröndömbe. Magammal hoztam a reményeimet és azt a kávéscsészét, rajta a Klimt képpel.
Minden reggel ebből ittam a tejeskávét, jól felöltöztem és elindultam szélben, esőben, hidegben. Emlékszem, hogy mindig fáztam. A játszótéren rendszeresen egy férfi végzett reggeli gyakorlatokat, majd ott volt a husky, akit mindig megsimogattunk, az útkereszteződés, a buszmegálló, a híd, azok a tipikus angol házak, az esti futások, a hétvégi parkozás.
Majd a hétfői megbeszélések, a kis tó a laborépület mellett, a kórház, ahová az utolsó hónapban annyira magabiztosan mentem, a tejes teák, a sütemények, a mappám, az I love my job-bögrém. Majd az utolsó kép, talán az egyetlen, egy doboz csoki és egy képeslap.
Túl egyszerű lett volna, valljuk be, az élet nem így működik.
Eltelt a nyár, most pedig már az őszi hidegben megyek futni reggel, mikor senki nincs az utcákon.
Itt vagyok megint, új reményekkel. Sokszor feladtam volna, sokszor csak mentem volna bárhová, el innen. De a fene nagy büszkeségem, én aztán nem adom fel! Mikor végre ott vagyok, ahol lennem kell. Küzdök én azért az egyetlen helyért, amit nekem találtak ki. Szükségük van rám, ahogy nekem is rájuk. Mint ahogy a kamillateának is a mézre vagy a reggeleknek az ölelésre."
Enikő Menczel Szeptember 2013.
