6:00am
A remény első sugarai bevilágítanak az ablakon, én lassam kinyitom a szemeimet. Mindig az ébresztőm előtt ébredek, így pár lopott percet a reggellel tölthetek. Az első másodperc tudatlansága után lassan eljut a tudatomig, hogy létezem. Körülnézek. Csönd, ilyenkor még a legtöbben alszanak. Némán pihentetem a szemem az ablakon beszűrődő fényjátékokon. A szellő meglebegteti a fakósárga függönyünket. Mindig nyitott ablaknál alszom, mert szeretek friss levegőre kelni. Még mindig nem mozdulok. Gondtalanul élvezem ezt a csodát, a létezés örömét. Pár perc csupán, amíg egyek vagyunk, a reggel meg én. Lassan megmozdítom a végtagjaimat, majd lomhán megérintem az arcom. Ténylegesen tudatosul bennem, hogy itt vagyok, lélegzem, élek. Minden egyes nap lehetőséget kapok, hogy egyszeri, megismételhetetlen emberként éljek, érezzek, gondolkodjak ezen a bolygón. Megláthatom a szépet, a jót, jót tehetek, alkothatok, fejlődhetek. Táncra perdülhetek, teli torokkal énekelhetem a kedvenc dallamomat, megölelhetem a számomra fontos embereket, új dolgokat tanulhatok, akár még félmaratont is futhatok. Bármire képes vagyok. Ezt jelenti számomra a reggel, ezért a pár lopott percért ébreszt fel a belső órám. Hogy minden reggel tudatosuljon bennem, milyen lehetőséget kaptam ma is. Hogy mit jelent élni.
6:05am
Kinyomom az ébresztőórámat még mielőtt megszólalna. Nem akarom ezt a rendkívüli pillanatot megszakítani a valóság zajával. De felkelek. Kócos vagyok és a pizsamám összegabalyodott rajtam az éjszaka során. Szeretem ezt a pizsamát, a nagymamámtól kaptam, élénk rózsaszín. Lassan bevánszorgok a fürdőbe, megnyitom a csapot, a tükörbe nézve pedig elmélázok kicsit. Már megint összeráncolta az arcom a párna, nem kellene a hasamon aludni. Eszembe jutnak a feladatok, a napi teendők, majd a reggeli kávé illatára gondolok. Megtört a csönd, a reggel első öt perce megszakadt.
