Valahogy annyi, de annyi energiám van mostanság, hogy úgy érzem, adnom kell belőle a világnak. Jövő hónapban futom életem első félmaratonját, méghozzá otthon, Magyarországon és nagyon NAGYON várom már. Annyira szeretnék találkozni pár olvasóval, remélem lesztek páran a Vivicittán! :)
Futni valamikor 3 éve kezdtem el, mindenféle komolyabb előkészület, sőt rendes cipő nélkül. Akkor egy gyenge kislány voltam. Az első próbálkozásnál valahol 5 perc után majdnem feladtam. Aztán ahogy egyre rendszeresebbé váltak a futkározások, rájöttem, hogy bizony be kell szereznem egy frankó cipőt magamnak. A pink Nike-om azóta is hű társam. Rengeteg kilométert megjártunk együtt, rengeteg élménnyel lettem gazdagabb. Ezeket a kilométereket már senki nem veheti el tőlem és remélem még több ezerrel gyarapodok majd. Futottam esőben, szélben, hóban, szilveszterkor, este és kora reggel. Futottam Magyaroszágon, megjártam Anglia legtöbb sarkát, északot és délt, a tengerpartot, Franciaországot, Skóciát, sőt még Izlandot is. Futottam együtt kacsákkal, hattyúkkal, sőt még a francia tehenek nem éppen kedves társaságával is. Futottam egyedül reggel, amikor még mások aludtak, este munka után, hétvégén, zenével, társasággal, ismeretlenekkel, versenyen, váltóban, sárban a Super Spartanon. A munkahelyemen futóklubot alapítottam tavaly, ami azóta is sikeres. A futás az életem része lett. Visszavonhatatlanul. Nem kényszerből, nem erőszakkal, hanem szívvel-lélekkel teszem.
A futásba fektetett energia további energiát generál, ami komolyan függővé teszi az embert. Alig bírok magammal! 3 hét múlva remélhetőleg felteszem a koronát erre a barátságra. A futás és az Enikő barátságára. :) Az edzéstervemről már írtam ITT (Így készülök a félmaratonra). Edzésterv? Inkább megérzések. Követem a szívem, figyelem a testem rezdüléseit. Futok, mert jólesik. Futok, mert úgy érzem, hogy futnom kell. Mint a Forrest Gump. :)
És te miért futsz? Vagy miért nem?
