Egyáltalán nem számítottam arra a kérdésre, amit pár napja egyik munkatársamtól kaptam. Éppen dolgoztunk, amikor megemlítette, hogy látott tegnap futni a futóklubbal. Új munkatárs révén próbáltam kicsit lelkesítően mesélni a kis csoportunkról, a hobbifutókról, akik munka után együtt kocognak és közben megtárgyalják az élet nagy kérdéseit. Mondtam neki, hogy egyre többen vagyunk és hogy bármikor csatlakozhat, ha kedve tartja, a mi kis csoportunk örömmel fogad új tagokat, kezdőket. Végighallgatta a lelkes szónoklatomat, majd felém fordult és komoly arccal megkérdezte: "Enikő, te tulajdonképpen mi elől futsz? Mi elől menekülsz?"
Döbbent csend.
Zavaromban motyogtam valami olyasmit, hogy "ÖÖÖ..nem futok én olyan sokat meg különben is a második félmaratonra készülök.." erre ő is zavarba jött és azt mondta, hogy "Ó, csak vicceltem."
Jó vicc. Akárhogy is gondolta, én elkezdtem ezen a kérdésen pörögni. Mi elől futok? Futok én egyáltalán valami elől? Mi a bajom? Mi a baj a futással? Mi a baj VELEM?
Próbáltam visszaemlékezni az első kocogásokra, próbáltam megfejteni a pontos okát annak, hogy pár éve miért indultam el arra a pár percre, majd többre, végül cipőt vettem magamnak és azóta meg a második félmaratonomat tervezgetem. Miért? Próbáltam előszedni a múltat, visszaemlékezni olyan dolgokra, amelyek dühöt, csalódottságot, fájdalomat vagy hiányérzetet okoztak. Persze, hogy voltak, kinek nem? Vajon ezek az érzések adták azt a plusz energiát, amit a futásra fordítottam? Valóban elfutottam valami elől, "valami sötét és borzalmas dolog" elől? Egyre jobban fordultam bele ebbe a gondolatmenetbe, aztán feladtam. "Hahó! Te boldog vagy, a futás örömöt és szabadságot ad a számodra. Miért foglalkozol egyáltalán ezzel a kérdéssel?" Mert bárhogy is gondolkodtam, nem találtam meg a "sötét titkomat". Egyszerűen csak bizonyítani akartam. Akkor költöztem ki Angliába, bizonytalan voltam a jövőt illetően és erre rátett a kultúrális sokk, illetve a honvágy. Higgyétek el, nem könnyű elhagyni az országot, az otthont, a családot, a barátokat és egy teljesen új életet, egzisztenciát kialakítani. Dolgozott a lelkem rendesen. Nem könnyű magamnak bevallani, de így visszatekintve táplákozási zavaraim is voltak. Gyenge voltam, egy gyenge testben. Talán ez adta meg a kezdőlökést? Nem tudom. Nem vagyok benne biztos. De elindultam kocogni. Az első alkalom borzalmas volt, pár percig is alig ment. Próbáltam rendszeresebbé tenni. Sikerült 15 perc, majd fél óra. Hatalmas dolog volt. Aztán 40-45 perc csigatempóban. Közben munkát találtam, költöztünk, kicsit alábhagyott a lelkesedés pár hónapig. Majd visszatértem. Edzőterembe jártam, futottam, erősödtem, rendszeresen és egyre többet ettem. Elkezdtem tisztelni a testem. Elkezdtem hinni magamban, az életben. Nekem ez hatalmas dolog volt. Emlékszem az első 10 km-es futásomra, hihetetlenül büszke voltam magamra, a kis érmemre, amit minden résztvevő kapott. Nekem felért egy arannyal. :)
Onnantól bekattant a dolog. Jött a futóklub, az együttfutás öröme, a versenyek, a különféle rendezvények és áprilisban a félmaraton. Rengeteg dolgot adott ez a sport az életembe. Önbizalmat, hitet, tiszteletet, a szabadság érzését, kitartást és barátságokat. Amikor futok, nincs bennem fájdalom vagy düh. Szabad vagyok és erős. ÉLEK.
Lehet, hogy a múltbeli frusztrációm elindított valamit. Egy tiszta és kiegyensúlyozott jelent adott.
És hogy mi elől futok? Örülök, hogy rákerdeztél. Nem, nem futok én már semmi elől. ELŐRE futok, a jövőm felé. :)
