Azért nem bánnám, ha néha-néha meglátogatnál. Vagy felhívnál. Csak hogy tudjam, emlékszel még rám. Hogy eszedbe jutok a körülötted lévő világ láttán. A rózsaszínről, a madarakról, a csillagos égről, a kávéról, amit kiszórtam, a vidámság dallamáról, hogy egyszer találtunk valamit. Eltettem én az összes apróságot, színek szerint csoportosítottam az emlékeket, becsomagoltam a pillanatokat, hátha örökké tartanak majd. Sosem lehet tudni, mit hoz a jövő, legalább ez maradjon meg nekünk. Ha átjönnél, akkor felidézhetnénk a régi képeket, a nyár illatát, eldúdolhatnánk az ismerős dallamokat. Közben meg nevetnénk, mert egyikünk sem tud rendesen énekelni. Pirkadatkor aztán elővenném a régi pokrócokokat, kávét főznék és csendben kortyolnánk az erkélyen, szótlanul egymás mellett.
Másnap délután te már máshol lennél, a világ másik oldalán, én pedig a pokrócodba bugyolálva dobozolnám a hajnal színű emlékeket.
