Az elmúlt hónapban nagyon sok különböző emberrel találkoztam. Voltak jó és rossz tapasztalatok. Azt hiszem, hogy még mindig nem emésztettem meg pár ilyen találkozást. Volt, hogy tévedtem. De ez is fontos. Kell a tévedés, kell a csalódás, a kiábrándulás, a fájdalom. Ugyanúgy az élet részei, mint egy örömteli mosoly vagy egy bizalmas érintés. Mindent meg kell tapasztalnunk, rosszat és jót egyaránt, mert csakis így lehetünk egészek. Egyszer majd megtaláljuk a fotelre hajított álruhát, a sarokba szorított félelmet, a csalódást, a hazugságot. Beengedjük, átéljük, levetjük, az élet meg majd megy tovább.
Ha van időm, akkor csak leülök egy csendes helyre és figyelek. Figyelem a mellettem elhaladó embereket, a mozdulataikat, a közöttük lévő kapcsolatokat. Aztán van, hogy csak hallgatom a különböző történeteket. Hagyom, hogy mesélj. Próbálom meghallani, ami a szavakon túl van, a dallamodat, a lelked dallamát. Sokszor nem tetszik, amit hallok, de néha megtörténik a csoda. Mert aztán jön valaki vagy valakik, aki nem félnek a szemünkbe nézni, nem félnek megmutatni a kis furcsaságaikat. Akik őszintén kommunikálnak és talán kicsit magunkra emlékeztetnek. Néha megpillantod önmagadat a másikban, arra az egy pillanatra pedig megáll az idő. Vagy véletlenül megérintitek egymást. Nem a bőrötökkel, nem is az apró szőrszálakkal a karotokon, hanem egy picivel még azon is túl.
Különleges dolgok ezek. Az ilyen emberek nem véletlenül kerültek az életünkbe. Tükröt állítanak majd, tanítanak. Megosztunk velük egy mosolyt, egy könnycseppet vagy még annál is többet. Vigyázni kell rájuk.
Edinburgh 2015.
