- A rózsaszín hajnal azt jelenti, hogy ma esőben futunk! - Ez volt az első gondolatom vasárnap reggel, amikor is komótosan kinéztem az ablakon.
- Esőben futni vasárnap reggel egy órán keresztül? Hagyjatok engem békén! - Másztam is vissza a puha takaró alá.
Pár perc múlva aztán csak felkeltem, elindultam a fürdőbe, majd megráztam magam.
- Nem vagyok én cukorból, menni fog ez!
Sikerült felkelnem, megreggeliznem, aztán rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogy miben fussak. Az esőkabátban bemelegszem, a pólóban fázni fogok, az új cipőmet nem akarom teljesen eláztatni, de a régi már teljesen elkopott és csak rövidebb távokra használom. És különben is, sapkában fussak vagy anélkül? Hogy fogok én kinézni a verseny végére? Előjött a női énem, teljesen bepánikoltam, hogy nincs mit felvennem a mai futásra. :D Pedig ilyeneken nem szoktam aggódni, de akkor reggel minden túlságosan soknak tűnt. A Másik Felem látta a lelki összeomlásomat, gyorsan segítségemre sietett, még a sapkáját is odaadta, illetve kocsival bevitt a városba. Én meg tovább morcoskodtam, hogy hideg van, hogy melegem lesz a sapkában, hogy nem fogok jó eredménnyel végezni. Csodálom a türelmét egyébként. :)
Próbált képeket csinálni rólam a verseny előtt, én meg csak szomorkodtam, mert a sapkában úgy néztem ki, mint egy kisfiú, aztán meg melegem lett. Minden frusztrált.
Elstartoltunk, az első pár méter után visszanyertem az életkedvem. Levettem a sapkámat, levetkőztem a kételyeimet és csak futottam. Érdekes, hogy teljesen kitisztult a fejem, nem gondoltam semmire, csakis a futásra. Éreztem az erőt a lábaimban, az esőcseppeket az arcomon, a hideget, a szelet, de egyetlen pillanatra sem gondoltam ezekre a nehézségekre. A testem tudta és tette a dolgát.
Nagyon átszellemülten, körülbelül a negyedik kilométernél.
Egészen az 6. kilométerig szárnyaltam, aztán valaki megkopogtatta a vállam és mondta, hogy szerinte elhagytam a sapkám. Hátranéztem és láttam a távolban, a sárban. Na ne. Törés. Visszaszaladtam, majd ismét nekiindultam, páran lehagytak. Próbáltam visszatalálni, nehezen ment, végül nagyjából ismét lenyugodtam. A 8. kilométer környékén valaki mögöttem nagy harcba kezdett. Olyan szinten kapkodta a levegőt, hogy teljesen kizökkentett az akkori tempómból. Próbáltam gyorsítani, de csak nem tudtam lehagyni teljesen, végig a nyomomban volt. Egyszer meg is előzött, na ezt nem hagyhattam. Gyorsítottam, visszaelőztem. Az utolsó kilométer ebből a harcból állt. És ő még mindig kapkodta a levegőt, hörgött, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy még mindig van energiája. Majdnem szóltam neki, hogy lassítson már, mert még a végén valami baja esik, de aztán gondoltam, hogy ki vagyok én, hogy megmondjam neki, hogy mit csináljon. Tehát nem szóltam, gyorsulni kezdtem. Ahogy megláttam a célegyenest, onnan kezdve tényleg tudtam, hogy akkor most tényleg bele kell adnom mindent. A tempó jött magától, a hörgést már nem hallottam. Hátra is néztem, hogy minden rendben van-e, úgy tűnt, hogy végre rájött,hogy le kellett lassítania.
Beérve boldog voltam. Akkor éreztem, hogy teljesen bőrig áztam, a hajam mint egy moszat. Átvettem a kis csomagomat, találkoztam pár ismerőssel és már kaptam is az sms-t az időmről. 54:22. Nem rossz eredmény ezután a morcos reggel után. :) Hazaérve egy forró mentás fürdőt vettem és próbáltam visszagondolni a versenyre. Nem sok minden maradt meg az utolsó pár kilométeren kívül. Emlékszem az esőre és a hidegre, de az útvonal? Nem nagyon rémlett. De boldog és büszke voltam, hogy a komfortzónámon kívül sikerült teljesítenem. Még több ilyet!
Minden futás mögött van egy jótett is. :) Az eseményből befolyt összeget a Muscular Distrophy UK szervezetnek adományozták, a versenyen sok tolókocsis, izomsorvadásban szenvedő versenyző is részt vett. Le a kalappal előttük!
