Idén végre én is eljutottam a Cambridge Filmfesztiválra, ahol két osztrák filmet néztem meg (véletlen egybeesés volt). A filmfesztivál 20-án indult és 8 napig tartott és mintegy 147 filmből válogathattunk, amelyeket a város különböző termeiben, kollégiumaiban és természetesen a mozikban nézhettünk meg. A legtöbb filmnek az Art Picturehouse adott otthont, amely tényleg visszaadja a mozik régi hangulatát, imádom ezt a helyet. :)
FUTURE BABY, egy film a mesterséges megtermékenyítésről és annak jövőjéről
Ha valakinek azt mondom, hogy elmentem szombat este a moziba és megnéztem egy filmet a mesterséges megtermékenyítés jövőjéről, akkor kikerekedett szemmel bámulnak és megállapítják, hogy biztos nem vagyok százas. Lehet a munkám miatt is, hiszen molekuláris biológus vagyok, de a mesterséges megtermékenyítés témája mindig is érdekelt, nemcsak szakmai szempontból. Ez a film tényleg azt adta, amire számítottam, alaposan megvizsgálta az in vitro megtermékenyítés minden oldalát, kérdését, problémáját. Orvosok, laboránsok, donorok, anyák és gyermekek, mindenki más-más szemszögből és tapasztalattal beszélt a témáról. Megrendítő alkotásról van szó, amely személyes történeteken keresztül mutatja be az emberi vágyakat, boncolgat etikai kérdéseket és bemutatja az új technológiákat. A mesterséges megtermékenyítés procedúrája hosszú, fizikailag és lelkileg megterhelő, nem biztos, hogy ha oda kerülnék, végig tudnám csinálni egy-egy sikertelen beültetés után.
Talán kicsit ijesztő, hogy hol is tartunk, Amerikában például teljesen természetes a béranyaság vagy az, hogy kiválaszthajtuk a donorok hajszínét, méreteit, arcvonásait és természetesen hatalmas üzletről van szó. Volt egy jelenet, amikor egy gazdag amerikai házaspár egy szegény, idősebb hölgyet választott béranyának, aki ebből finanszírozta kislánya felnevelését. A házaspár természetesen ott volt a szülőszobában, de elképesztő volt látni, hogy mennyire más volt a kapcsolatuk a babával, mint a béranyának, aki 9 hónapig a pocakjában hordozta a kis életet. A "szülők" mit sem törődve az egész szituációval és a lelki tartalommal, a születés után elővették az iPadet, a telefont, képeket készítettek a babáról, hogy feltöltsék a közösségi oldalakra, mintha egy kocsit vagy egy új házat vettek volna. Semmilyen kötődés nem látszott az arcukon, csak egy áru volt számukra a nemrég születő kis élet, amit beleilleszthettek a tökéletes életükbe. A béranya pedig a könnyeivel küzködött, alig akart ránézni a babára, hiszen tudta, hogy akit 9 hónapig hordott a szíve alatt, nem lehet az övé. Nyilván tudta ezt végig, de ott és akkor nehéz volt a lelke. Borzasztó volt látni a kontrasztot különböző életek között.
A film nagyon elgodolkodtató, sokszor drámai volt. Mindenképpen ajánlom azoknak, akiket érdekel a téma vagy személyesen érintettek.
HOMO SAPIENS, avagy mi marad utánunk?
Egy film arról, hogy mennyire törékeny és véges az emberi lét és arról, hogy mit hagyunk magunk után. Mert tényleg, mi marad utánunk? Üres terek, romos épületek, a városokat benövő növények, omladozó falak, elhagyott játszóterek, boltok, kórházak, iskolák. És a természet. Nikolaus Geyrhalter alkotása nem mindennapi, ugyanis a filmben nincs zene, nincsenek párbeszédek és a leírás alapján azt gondolnánk, hogy unalmas lesz másfél órán keresztül üres tereket nézegetni és hallgatni az eső kopogását az elhagyatott házak erkélyén. Mégis csodálatos ez a film. Megmutatja a természet erejét, amely fokozatos hódítja vissza régi mivoltját. Megmutatja, hogy az élet mulandó, akár az egyén, akár az egész emberiség szintjén. Éppen ezért kell a jelenben élni, kihasználni a lehetőségeket, nem elpocsékolni az időt, amit kaptunk. A képek gyönyörűek, a természet hangja pedig megnyugtató, talán kellett is egy ilyen film a lelkemnek. A vetítés után természetesen találkoztunk Nikolaussal, aki elmondta, hogy mintegy 5 évig dolgoztak a filmen a kutatással együtt és hogy a hangot legtöbbször utólagosan kellett hozzáadni, mert nehéz volt ténylegesen üres és elhagyatott tereket találni, ahová nem hallatszott el a közelben lévő város, az autók, repülők, az emberiség zaja.
Nagyon tetszett az idei fesztivál, remélhetőleg magyar filmek is felkerülnek a programlistára a jövőben.
