Mennyien vagytok. Mennyien voltatok. Jöttetek, cipeltétek az emlékeiteket egy rozoga utazóba hajtogatva, hoztátok a nevetéseket, az álmokat és a bántalmakat. A szíveteket. Majd együtt nevettünk, gyúrtunk aprócska szeretet-gombócokat, veszekedtünk a semmin, sírtunk az elmúlás gondolatától, bámultuk a csillagokat, próbáltuk olvasni az eget és a lelkünket. Meg akartuk menteni a csodát, de sosem értettük igazán, hogy mit is kaptunk.
Néha felbukkantok a semmiből. Egy tükörkép a bögrémben, egy nem várt dallam a kávézóban, a tűzijáték illata. Ott voltatok valaha, közös álmokat kergettünk és nevettünk, mert elcsúsztam a sárban vagy mert mindig csokis volt a szám széle. Néha csak figyeltünk egymást, csukott szemmel. Ültünk a sötétben és hallgattuk egymás légzését. Rohantunk az éjszakában, hangosan énekeltünk, hogy ne féljünk és azt hittük, hogy ez mindig így lesz. Aztán hirtelen elhalkult minden. Némán sétáltunk, nem hallottuk egymást lépéseit sem, majd nem láttuk egymást hónapokig. Soha többet nem beszéltünk. Nem is tudom, mit mondhatnánk, ha egyszer mégis találkozunk.
Vajon találkozunk valaha is?
Ott voltál. Ott voltatok. Voltunk.
