Sokan érdeklődtek, hogy hogyan is sikerült két előléptetést is kapnom a munkahelyemen egy év alatt, illetve hogy egyáltalán hogyan is találtam külföldön állást a diplomámmal és mi segített abban, hogy ide jussak. Úgy döntöttem, hogy most megosztom az én történetem azokkal, akik most kezdték el a munkakeresést vagy elvesztették a régi motivációjukat és egy kis löketre van szükségük.
A jelenlegi munkahelyemen 4 éve dolgozom, tulajdonképpen ez volt az első igazi állásom Angliába költözésem után. Amikor kijöttem, akkor azt sem tudtam, hogy hogyan működik az élet ebben az országban. Egy kis nógrád megyei faluból indultam, Anglia előtt sosem jártam külföldön és repülőn sem utaztam. Honnan tudtam volna, hogy hogyan kell itt dolgozni, előrelépni és az emberekkel kommunikálni? Az évek során megtanultam. Sok idő volt, amíg felépítettem a mostani egzisztenciámat. Illetve még most is építem. Rengeteg energiát, szorgalmat, kitartást igényelt az, hogy ide jussok, ugyanis semmi sem szállt az ölembe. Tudatosan fejlesztettem magam.
Először is eldöntöttem, hogy találni fogok egy állást, amely a végzettségemhez kapcsolódik. Molekuláris biológus mester diplomám van, ezen belül sejt- és immunbiológiát tanultam. Nem egy gyakori végzettség és nem is egy olyan szakma, amelyre minden sarkon szükség van.
Az első döntést már az egyetem alatt meghoztam, miszerint nem szeretnék akadémiai karriert, így nem kívánok a sokak által választott PhD útvonalra lépni. Azért döntöttem így, mert úgy gondoltam, hogy egy cégnél sokkal gyorsabban és több tapasztalatot szerezhetek, mint az egyetem kicsit lassú, döcögős évei alatt. Így is lett. Nem akartam húzni az időt és a felnőtté válást sem, a PhD lehetősége számomra egy félmegoldás lett volna. Az anyagiak is közrejátszottak a döntésemben, ugyanis az ösztöndíj nagyon alacsony, amiből nem lett volna lehetőségem lakásra gyűjteni és a családtervezésen gondolkodni. Tudtam, hogy ez az út nem nekem való. Egy szó, mint száz, új lehetőségek után kellett keresnem.
Anglia azért jött szóba, mivel a Másik Felem brit, nyilván ha közös jövőt szerettünk volna, akkor valakinek költöznie kellett. Nem bántam meg a kitelepedést. Nem volt egyszerű, de az évek során kifizetődött a befektetett munka. Mivel még egyetemista voltam Magyaroszágon, amikor találkoztunk, ezért tudtam, hogy mindenképpen külföldi tapasztalatot kell szereznem, ha kint szeretnék elhelyezkeni, ezért egy négy hónapos Erasmus programban vettem részt, ahol egy kis külföldi labortapasztalatot gyűjtöttem. Úgy gondoltam, hogy ez egy jó kiindulópont lesz. Az volt, viszont az álláskeresés így is csaknem 6 hónapig tartott. És mit csináltam addig külföldön? Egy kis kávézóban dolgoztam, elintéztem a papírmunkákat, önkénteskedtem, hogy minél többet tudjak kommunikálni az itteni emberekkel, tanultam, állásokra jelentkeztem, interjúkra jártam és sosem adtam fel. Ekkor kezdtem el futni és rendszeresen edzeni is. Hónapról hónapra éltünk, szinte üres volt a kis albérletünk, de tudtuk, hogy ennél már csak jobb lesz.
És láss csodát, hónapokkal később, amikor már tényleg nagy szükségem volt rá, Cambridgeben egy kis biotechnnológiai cégnél állást kaptam. Pedig mennyien mondták, hogy nem fogok olyan állást találni, amilyet szeretnék. Hogy úgysem fog sikerülni, mert nekik sem sikerült...
Az interjú 4 órás volt, hatalmas volt a verseny. De tudatosan készültem rá. Az interneten lehetséges interjúkérdéseket kerestem, az önéletrajzomat és az egyetemi projektjeimet kívülről fújtam, utánaolvastam a cégnek és minden lehetséges kérdésre kidolgoztam a válaszokat. Mintha egy vizsgára készültem volna. Sikeres volt, viszont akkor jött a neheze. Költözni kellett, rendes munkaidőben dolgozni, úgymond felnőtt életet élni. Kihívásokkal teli volt az első évem. A munkaidő után még tanultam, cikkeket olvastam, próbáltam bizonyítani. Sokszor sok minden nem sikerült, hibáztam, de igyekeztem mindenből tanulni. Kevesebb, mint egy év után elment a felettesem, egyedül maradtam és egy olyan projekten kellett dolgoznom, ami csak a háttérben ment, szinte senki nem is foglalkozott vele. Kihívásnak tekintettem és egy fél év alatt egyedül, sikeresen fejeztem be a projektet. Talán ekkor figyeltek fel rám először. Hogy mindenféle irányítás, tanácsadás nélkül dolgoztam.
Végül új felettesem lett, akitől rengeteget tanultam és végre nem kellett egyedül dolgoznom egy évig. Nagyon jól dolgoztunk együtt és elindítottuk a saját fejlesztési csoportunkat (akkor még csak ketten), amely ma már egy különálló intézményt alkot a cégen belül. Új embereket vettünk fel és bebiztosítottuk a csapat pozícióját is.
Közben tavaly márciusban megkaptam az első kitüntetésemet. És hogy hogyan? Mert eldöntöttem, hogy előre akarok lépni. Egy előléptetés sosem azért jár, mert jól végzed a munkádat, hanem azért, mert a munkakörödön kívül egyre több felelősséget vállalsz (amellett, hogy természetesen jól végzed a munkádat). Elindítottam az új munkatársaim tréningprogramját, amely arra adott lehetőséget, hogy minden kezdő hozzám fordult kérdésekkel, hiszen velem tanulták meg az alapokat, bennem bíztak. A vezetőség egyre többet hallotta a nevem. Nem álltam meg. Új lehetőségeket kerestem. Elvállaltam az egyik csapat vezetését is, amely szintén háttérmunkát végez, de amelynek szerepe nagyon is fontos a cég működésében. Szinte a semmiből épült fel ez a csapat, amely főleg támogató szerepet tölt be. Egy jól működő rendszert építettünk fel, kurzusokat szerveztünk és nem voltam rest az egész cég előtt bemutatni a csapatunkat és a munkánk jelentőségét. Direkt jelentkeztem a havi prezentációkra is, így lehetőségem volt megmutatni magam, hogy min dolgozom. Természetesen ezeken a meetingeket a vezetők is ott voltak - ez is volt a célom. Megjegyezték a nevem és látták, hogy mennyi mindent végzek a munkakörömön kívül is. Így kaptam az első előléptetésemet.
Az akkori felettesem ismét magamra hagyott szeptemberben, de ekkor már tudtam, hogy a hirtelen rám borult felelősséggel sokat nyerhetek. Az ő távozása azt jelentette, hogy a csapatunknak nem volt vezetője több hónapig, ami végzetes is lehetett volna, hiszen pont akkor indult el a csapat növekedése. Gyorsan kellett cselekedni, szó nélkül magamra vállaltam a csapattársaim mentorálását és nem hagytam, hogy széthulljon, amit addig felépítettünk. Az akkori felettesem szinte az összes felsővezetővel együtt dolgozott mielőtt elment, ami azt jelentette, hogy más híján, nekem kellett ezeket a kapcsolatokat ápolnom. Nem várta el senki sem, de én szerettem volna a többlet munkát, még akkor is, ha talán nem volt annyi tapasztalatom és bizony ez nagyon sok stresszel járt. Direkt én kezdeményeztem meetingeket és megbeszéléseket, nem szégyelltem kérdezni és pár hét múlva érdekes jelenséget figyeltem meg. Ezek a felső vezetők magunktól jöttek hozzám kérdésekkel, kikérték a véleményem és olyan feladatokat kaptam, amelyeket a saját munkakörömben senki sem várna el. A megbeszéléseken ülve azt figyeltem meg, hogy én vagyok a legfiatalabb és hogy ezek a fontos emberek figyeltek arra, hogy mit mondok.
Mivel a csapatunk fontosságát a cég is felismerte, így októberben egy magasabb pozícióra hirdettek meg állást, amihez egy nemcsak PhD, hanem pár év posztdoktori tapasztalat is előírás volt. Úgy döntöttem, hogy most vagy soha - jelentkezni fogok az állásra. Bár nincs doktori címem, úgy gondoltam, hogy van elég tapasztalatom. Na ekkor kezdődött a stressz. Hiszen nagy volt a verseny, sok külsős jelentkezett az állásra, akiknek mind több tapasztalata volt, mint nekem. Két hétig minden nap munka után éjszakába nyúlóan tanultam és készítettem a prezentációmat. A három legfontosabb vezető interjúztatott, az egész felért egy öngyilkossági kísérlettel. Valószínűleg sosem izzadtam annyit, mint azon a délutánon. Szinte darabokra szedtek. Azt hittem, hogy nem sikerült. Emlékszem, hogy teljesen ki voltam akadva azon az estén, hogy nemhogy nem kapom meg a magasabb állást, de még ki is rúgnak. Egy hétig gondolkodtak a döntésen, én minden nap rettegve mentem be dolgozni. Végül behívtak és azt mondták, hogy én kapom meg az állást, mert szerintük meg tudom csinálni és hogy az interjún a határaimat próbálták feszegetni, ami nagyon jól sikerült. Tudták, hogy rengeteg energiát fektettem eddig is a munkámba. Onnantól kezdve ismét szárnyaltam, hiszen most már be kell bizonyítanom, hogy igenis jól döntöttek. Amikor bejelentették mindenkinek az előléptetésem, nagyon sok irigy hozzászólást kaptam olyan munkatársaktól, akikkel együtt kezdtem és még mindig két lépcsőfokkal lentebb voltak. De nem foglalkoztam velük. Tudtam, hogy ki kell zárni a negatív hangokat, és csak a munkára koncentráltam.
Egy hónappal később kiderült, hogy babát várunk. Kicsit megijedtem, hogy most akkor mi lesz a munkával és a tervekkel és hogy hogyan is fogadják majd a hírt, de mindenki örült. Én pedig próbálom nem mutatni, hogy most fáradtabb vagyok a régi önmagamnál. Az egész napos hányingert próbáltam a friss levegővel enyhíteni, az ebédszünetben sétálni mentem, este pedig pihentem, hogy ne vegyék észre, hogy nekem most nehezebb dolgozni. Nem akartam a "terhes alkalmazott" lenni. Ugyanolyan tempóval dolgozom és próbálok mindent befejezni az utolsó pillanatig, hogy a csapatom és a helyetteseim át tudják venni a munka nagy részét, amíg én egy évig szülési szabadságon leszek. Számomra az, hogy Kutató-Fejlesztő lehetek, nem csak egy munka, hanem egy hivatás, egy életmód is. Ma már olyan cégekkel is kapcsolatban állok a munkám kapcsán, amelyekről régen csak álmodni mertem. Imádom ezt a világot. Ahogy beérek minden reggel, két kérdést teszek fel magamnak - Mi mindent kell ma csinálnom? Mit tudok megvalósítani ezek közül? Ezt a főnökömtől tanultam, akit az egyik példaképemnek tartok.
Azért osztottam meg a történetem, hogy lásd, szorgalommal nagyon sok mindent el lehet érni. Nagyon sok tehetségesnek tartott ember ott rontotta el, hogy azt hitték, hogy a tehetség elég. Pedig pont az a lényeg, hogy mindig fejlődni kell. Nem megállni és hátradőlni, hogy akkor ez most elég. Éveken át kitartóan éltem egyik napról a másikra, mert tudtam, hogy mindent okkal csinálok. Sok rossz napom volt, amikor sírva mentem haza, de tudtam, hogy egyszer majd minden erőfeszítésem kifizetődik majd, ezért le kellett ráznom a gyengeségeimet. Direkt olyan szituációkba helyeztem magam, amelyek kényelmetlenek voltak, amelyek kihívásokkal teliek, így sosem kényelmesedtem el és sosem maradtam a komfortzónámban. Szerintem ez a kulcsa mindennek. Így tudtam fejlődni.
Neked mi a motivációd forrása?
KAPCSOLÓDÓ CIKKEK
Hogyan lettem molekuláris biológus?