Az elmúlt hónapokban eltűntem a blogról. Sokszor ültem neki az írásnak, mint sok minden másnak is, aztán valahogy nem jöttek a szavak. Olyan sok minden történt velem, hogy egyszerűen nem tudtam rendezett mondatokba állítani a gondolataimat, mint ahogyan az életemet sem. Egyszerűen nem tudtam megállni, Málta után szinte beszippantottak a lehetőségek, a munka és az élet maga. Fáradtan, összetörten is magabiztosan mosolyogtam és tettem a dolgom, szinte minden nap 200%-on teljesítettem. Talán pótolni akartam valamit. Valamit, amit nem lehet semmivel sem helyettesíteni.
Tisztán emlékszem arra a reggelre, amikor realizáltam, hogy mennyire túlhajtottam magam. A kávém a szőnyegen landolt, én pedig több percig csak meredten néztem a rendetlenséget, amit okoztam. Aztán lassan feltakarítottam a szőnyeget és elindultam dolgozni. Egész nap csöndben voltam. Ebédszünetben elindultam sétálni a közeli erdőben és terveket készítettem. Rájöttem, hogy mennyire hiányzott a futás, mert nem tudtam annyi energiát fektetni a sportba, mint régen. Hiányzott a blog, hiányoztak az apró dolgok az életemből. Azok a dolgok, amiket csak magamért tettem. A könyveim, a zene, a magányos séták, a sport, az írás.. a lelki békém.
Este elindítottam egy jógavideót és fél órán keresztül figyeltem a légzésemre. Ellazult a testem és a lelkem, arra a fél órára egyensúlyba kerültem magammal. Nem gondolkodtam, nem figyeltem semmi másra. 28 év után végre értékelni tudtam ezt a mozgásformát. Emellett elmentem egy csontkovácshoz, aki szintén megerősítette, hogy mennyire kilendült a belső békém és hogy vigyáznom kell magamra. Azóta próbálok figyelni a légzésemre, tanulom, hogy hogyan kell "csak lenni" és "semmit sem tenni", valamikor csak pár percre, valamikor egy fél órára. A jóga a csendben létezés átélése, szokták mondani. Mennyire igaz! Azóta szinte minden nap szánok rá időt.
Egy héttel később kiderült, hogy ismét előléptettek egy magasabb pozícióba. Egyrészt büszke voltam, mert a befektetett energia végül meghálálta magát, a másik oldalon pedig pont azon gondolkodtam, hogy mennyi extra munkát fog ez nekem jelenteni. Sokat, nagyon sokat. Meg tudom csinálni? Ismét elindultam sétálni és átgondoltam mindent. Úgy döntöttem, hogy igen, ez egy csodálatos lehetőség a fejlődésre és igyekezni fogok megfelelni az elvárásoknak. De szigorúan szánok időt azokra a dolgokra, amelyek boldoggá tesznek. Visszatértem az edzőterembe, ismét futok és végre úgy érzem, hogy szeretnék irni. Minden fejben dől el. Én élem az életem, én vagyok felelős azért, ha jó vagy rossz irányba megyek, én vagyok felelős a saját boldogságomért, a stresszért, azért, hogy hogyan nézek ki, hogy mennyire vagyok olvasott, mennyire vagyok sportos, hogy hogy áll a hajam, hogy hogyan beszélek másokkal és hogy mit gondolok az emberekről. Én döntök arról, hogy lejjebb süllyedek, vagy kihúzom magam a gödörből és tanulok a fájdalmakból. Én úgy döntöttem, hogy tanulni fogok belőlük. Nem hagyom magam, hogy ismét eljussak arra a reggelre, amikor összetörtem a csészémet.
Holnap pedig Amszterdamba utazom három napra egy kurzusra és nagyon szerettem volna vlogot készíteni. Viszont valami mindig visszatart attól, hogy kamerát ragadjak. Valaki még érez hasonlóan a blogvilágban?
Úgy döntöttem, hogy első lépésként bejelentkezem az Instagramon egy LIVE videó formájában, remélem sokan velem tartotok. Ha még nem követtek Instagramon, akkor ITT ezt meg tudjátok tenni. Az első bejelentkezés kidőpontja November 26 - este 8 óra lesz. Remélem találkozunk!
KAPCSOLÓDÓ POSZTOK
