Hányszor, de hányszor akartam írni Neked. Írni a napsütésről, a nyár illatáról, egy színes post-itről, a pink cipőről, egy piros almáról, egy boldog pillanatról, Mindenről és Semmiről. És hányszor, de hányszor töröltem ki az üzeneteimet. Nem is tudom, hogy miért. Talán azt hittem, hogy Neked ezek a szavak nem csengenek majd annyira kedvesen, mint nekem. Nekem Minden, Neked pedig Semmi.
Sokszor hónapokba telik rájönni, hogy már nem tartozunk valahová. Ráébredni arra, hogy ez már nem a mi helyünk. A tekintetek fakóak, a mosolyokat pedig magunkra öltjük minden egyes reggel a fogmosás után. Felvesszük a munkaruhát és a munkamosolyt. Beszélgetünk, de egyikük sem hallgat igazán. Elhallgatunk és hümmögve kavargatjuk a kávét. Nincs mit mondanunk, pedig régen egy pillantásból is értettük egymást. A régi emlékek kifakultak, mint a szomorú teásfilter a bögre alján.
Vannak sorsdöntő találkozások. Aminek ott és akkor hatalmas jelentőséget tulajdonítottunk. Vagy csak hinni akartunk benne, de úgy igazán. Egy pillanat volt az egész, nem több. Az első találkozás alkalmával a barátommá fogadtalak, pedig nem is ismertelek. Fogtad a kezem, én pedig mosolyogtam, amikor a legjobban fájt. Most pedig? Túl messzire kerültél, pedig végig itt ültél mellettem. Nem hallak, nem halljuk egymást. Nem nézel rám, így nem látom a lelked színeit, nem hallom a fehér billentyűk dallamát.
Alig maradt valami. Talán így kellett lennie. Vajon visszatérsz egyszer, hogy elmeséljem én mit látok a képeken? Én türelmesen várok.
Képek forrása: Pinterest
